Anya

Azt, hogy milyen szülőnek és anyának lenni, mindaddig, amíg nem válsz azzá, nem érted meg. Egyszerre válsz érzékennyé, de ha kell, s a gyermekedről, vagy gyermekeidről van szó könyörtelenné. Mindenkinek megfordul a fejében, mielőtt anyává válik, hogy vajon, honnan fogom tudni mire lehet szüksége a gyereknek, miért sír, egyáltalán ki fogom e bírni a bömbölést. Jelentem ki, akár a kánont is, merthogy az a szerencse ért engem, hogy két csodálatos fiúcska anyukája lettem. Bizony ikrek, dupla öröm és hát hazudnék ha azt mondanám, hogy nem jelent dupla feladatot, mint az etetés, mint a tisztába rakás, játék, altatás, és akkor hagy ne soroljam tovább.

Én vagyok a legbüszkébb, legelfogultabb, ha a gyerekekről van szó, de gondolom ebben nem vagyok egyedül, ez is olyan anya dolog! Csak nézni ahogy alszanak és azon tűnődni, vajon milyenek lesznek, miket fognak szeretni, mi lesz a kedvenc meséjük, a kedvenc hobbijuk, jó tanulók lesznek e az iskolában, egyetemre mennek, vagy szakmát tanulnak. Annyi kérdés, és olyan jó lenne mindenre előre tudni a választ, de akkor elveszne ez a várakozással teli izgalmas korszak, az életnek az egyik legmeghatározóbb időszaka, a gyereknevelés. Legtöbbünkben már megfogalmazódott, hogyan fogja felnevelni, mik azok az irányelvek, amiket követni szeretne. Én eldöntöttem, hogy nem fogom őket elkényeztetni, szeretnék megadni nekik mindent, amire csak szükségük lehet, de tanulják meg, hogy mindenért meg kell dolgozni. Hogy hogy haladok? Már itt az elején megbukott a dolog, elkényeztetem őket, csakúgy mint az apjuk...hoppá. Na jó, megpróbálom magam összeszedni és kiállni ha hisztiznek, nem kapni fel őket rögtön, kevesebb játékot venni és nem elcsábulni minden cuki dolognál, ami csak szembejön velem az üzletekben.
Sosem gondoltam volna , hogy ez ilyen nehéz lesz, annyira elítéltem azokat a szülőket, akik nem tudják kontrollálni a gyerkőcöket, no meg legfőképpen magukat és túlzottan elkényeztetik őket, de könnyen ugyan abba a hibába estem. Olyan keskeny a határvonal és elég egy kis  bizonytalanság és máris elrontottuk. De valóban elrontottuk? Majd idővel kiderül, hogy milyen emberek vállnak belőlük, azt hiszem nincs erre egy csodakódex sem, hogy biztosra menjünk.

Az ikrek valahogy mindig is csodabogárnak tűnnek az emberek szemében és séta közben rácsodálkoznak a babakocsira, meg megállítanak, hogy megnézzék őket.
 Gyakran kapom a következő kérdéseket, például azt, hogy - Ikrek? - nos, 2 egyforma gyerek egyforma sapka, pulcsi, rugdalózó, egyforma pofi...Igen, azok! Erre mit lehet mondani? De imádom a következő megjegyzéseket is, mint, például a - Nehéz lehet neked!- vagy - Én is ikreket akartam mindig!- Utóbbihoz annyit tudok hozzáfűzni, hogy hajrá! Én el sem tudom képzelni hogy egy gyerkőccel milyen lehet, mondják, hogy nehéz, de talán ezek csak legendák.

Viccelek, tényleg nehéz a dupla munka, de nem ezt fogom kihangsúlyozni, amikor ez egy csoda, ők a csodák, duplán. A nyavalygással meg amúgy sem megyünk soha semmire!
S, hogy a sírással, hogy boldogulok? Meg tudom különböztetni egy csomó fajtáját. Tudom mikor éhes, mikor van tele a pelus, mikor hisztizik, vagy csak rosszat álmodott...duplán. Ez az ösztön mindennél erősebb, s hogy a kertből hallom, hogy a ház másik végében sír valamelyik, az valami hihetetlen érzés.  Vannak furcsa dolgok is, például, hogy tudok örülni egy teli pelusnak, lassan már mindenkivel gügyögve társalgok, és állandóan dülöngélek ha beszélgetek valakivel, mégha nincs is gyerek a kezemben. Azt mondják idővel elmúlik, mint a nátha.

Oly sok dolog mellett, amiket kerülök egy ideje, vagy bele sem kezdtem, többek között a szülés utáni depresszió is idetartozik,a két manó miatt egyszerűen nem érek rá. Nagyon sok anyukát érint ez a dolog, számos cikket olvastam róla, hallgattam tapasztalatokat, ki hogy élte meg, s mind után levontam magamban a konzekvenciát.  Nem is kell messzire mennem, elég ha az ismerőseim, barátaim közt körbenézek. Néha  mintha én is érezném azt a nyomasztó érzést, elzárva a külvilágtól, itthon két kis babával, alig hallok normális felnőtt beszélgetést, s ha beszélgetek az esetek nagy többségében arról, hogy a gyerekek mikor ettek, mennyit aludtak, mekkorát büffentettek, mit gügyögtek és, hogy már jön a foguk. A "nincs időm magamra", "alig aludtam valamit", "összeszakadok a házimunkától" nekem is ismerősen cseng. Én azonban nem álltam le miután teherbe estem, s folytattam mindazt amit elkezdtem, az álmomat építgetem. A régi vágyam , hogy divattervezőként dolgozzam nem válhat semmissé csupán azért, mert anya lettem.  A két gyerek mellett folytattam a munkám és vezetem a vállalkozásomat, a depresszióra én egyszerűen nem érek rá, ez a dolog tart egyensúlyban.

Az egyensúlyból könnyű azonban kizökkenni, hazudnék ha azt mondanám nálam úgy megy minden, ahogyan én azt elterveztem. Bár makacs vagyok, és szeretem végigcsinálni amibe belefogtam, de vannak helyzetek amikor felettem is beborul az ég, már csak azért is mert olyan intenzív érzelmi hullámok jönnek rám, amiket nem tudok megmagyarázni és meglepődöm a változásokon. Megváltozott az alapvető hozzáállásom a gyerekekhez, az összes gyerekhez. Mindig is szerettem a gyerekeket, el tudtam velük lenni, talán ezt anyukámtól örököltem, de most kényszeresen figyelem a őket, azt hogy mit mondanak, mit csinálnak, ne essen bajuk. Az utcában , amiben lakunk csupa sokgyermekes, család vesz körül, délutánonként úgy cikáznak az utcában, akár a partifecskék. Alig merek kinézni az ablakon, mert számomra úgy tűnik, hogy akármelyik pillanatban életveszélyes helyzetbe sodorhatják magukat a kismotorról. Nos igen, ez is, mint annyi minden megváltozott, az összes gyerek hogyléte érdekelni kezdett, s abba bele se merek gondolni egyenlőre, hogy mi lesz ha az én két kis rosszcsontom egyszer csak megindul.  No, akkor foghatjuk majd a fejünket az apjukkal. De valahogy, különös mód mégis nagyon várom!