Mókuskerék!

A sors néha oly mértékű iróniával kezeli az életünket, hogy sokan érezhetik úgy, hogy valójában egy szappanoperába csöppentek. A közösségi oldalakról folyó tökéletes életet élők közt mi haladók, kócosan ébredünk, vannak rossz napjaink, sokszor elegünk van a házimunkából- mert bizony, azt is végzünk- nincs kedvünk megmozdulni, nem hogy futni menni az egészségünkért, és sokunknak nehezére esik elgondolkodni azon, hogy aznap mit vegyen fel magára, hogy jól érezze magát a bőrében, inkább csak felveszi azt, ami a keze ügyébe kerül. Sokunk illúziókkal küzd és a helyes önkép hiánya keseríti meg a mindennapokat, és tetézi a lemondásokat. Ebben  a körforgásban elhanyagolja a családját, a barátait, nincs ideje a gyermekeire, párjára, önmagára.

És akkor ezek a napok csak telnek és telnek, és belesodródunk egy mókuskerékbe, amitől úgy érezzük, hogy nincs az életünkben semmi érdekes, semmi szép, és éveket töltünk el azon merengve, hogy talán változtatni kéne, de hogyan. Valóban ilyen nehéz lenne?

Mindehhez hozzájárul az is, hogy sokszor olyan dolgokat vállalunk el, amik után következő kötelezettségeink ólomsúlyként ülnek a vállainkon és meggátolnak abban, hogy egy pillanatra is felegyenesedjünk. Ez az élet, mondják, de valóban így kell élni, és aki nem születik aranykanállal a szájában, annak ezzel a visszhangzó gondolattal kell reggel felkelni és este lefeküdni.

Nem hinném, hogy ez a megoldás, de a lemondások után tátongó ürességben rágódunk az elhalasztott lehetőségeken, vagy csak szimplán a múlt dolgain.

Pedig ezek a dolgok nem volna szabad, hogy tönkretegyék, beárnyékolják a mindennapokat és miattuk megfelejtkezzünk a család és a barátok fontosságáról, mert bárhogy is alakul az élet ők azok, akik erőt merítenek belénk egy jó szóval, gesztussal, önzetlen bizalommal.

A vállalásokkal  járó kötelezettségeink nem szabad, hogy megmérgezzék az életünket, mert ezeket a mérgeket mi magunk kreáljuk, ezek a mi döntéseink, elhatározásaink, a sorsunk, amit mi magunk irányítunk. Tűzzünk ki célokat és előre tekintsünk mintsem, visszafelé bámuljunk és keserű szájízzel meséljünk arról mi lehetett volna, ha úgy alakul. Attól sem nekünk, sem másoknak nem lesz jobb, vagy könnyebb, hogy a múltban élünk, próbáljuk meg elengedni régi sérelmeinket, bánatunkat és továbblépni. Fortuna igen kevés embert tisztel meg kitüntető figyelmével, ezért nekünk kell gondoskodni arról, hogy szerencsésnek érezzük magunkat. 

Ne irigykedjünk mások sikerére, hanem tegyünk azért, hogy mi is azzá váljunk, ne rágódjunk mások tettén, mert nem tudhatjuk miért tette, egyszerűen ha úgy adódik engedjük el amit, vagy akit kell, még ha ez fájdalmat is okoz.  Nézzünk körbe és gondolkodjunk el, hogy azok a dolgok, amik körülvesznek kevésbé értékesek, mint egy új kütyü, drágább autó, trópusi nyaralás? Mindig többre vágyunk, mint amink van, és ilyen az ember, de ha néha megállunk és megköszönjük mindazt amit kaptunk jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Mindegy, hogy Istennek, Földanyának, vagy egy olyan dolognak, amiről mi magunk sem tudjuk mi az, de mondjuk ki a szavakat, hangosan, vagy akár nagyon halkan... Köszönöm! 

Mert mi tehetne boldogabbá mint a szeretett férfi ölelése és csókja, amikor hazaért a munkából, (és nem rögtön letorkollni valami hülyeséggel, hogy már megint a kanapén hagyta a koszos zokniját és abból már eleged van, valószínűleg nem fog megváltozni), a gyerekek kacagása a nagy játék közben, egy jó családi, baráti beszélgetés az ebédlőasztal körül, és a főzőtudományod elismeréséül szolgáló üres tányérok sora.
A kiskedvencünk is akkora örömet okoz csupán azzal, hogy behelyezkedik az ölünkbe, vagy csak a lábunkhoz simul és érezzük az ő önzetlen szeretetét, s ekkor tudjuk, hogy nem is kell ennél több. Nekem ezek az igazi értékek és ezek segítenek átlendülni a nehézségeken, a fájdalmakon- mert azok is érik az embert, ha akarja, ha nem- és ez az egyetlen dolog, amiről sosem szabad lemondani.